bejegyzés,  blog,  boldogság,  coaching,  kommunikáció,  önismeret,  változás

„A világ legnagyobb gondja is megoldható lett volna, amikor még kicsi volt”

A múltkor a kommunikáció témájába kezdtem bele, és utaltam rá, hogy ez egy nagyobb lélegzetű írás vagy írás-sorozat lesz. Aztán végig gondoltam, hogy mi újat tudnék én mondani arról a témáról, amiről nálam sokkal nagyobb tudású szakemberek már tonnányi könyvet megírtak. Szóval azt gondoltam, inkább nem okoskodok, maradjon ez amolyan laza beszámoló a tapasztalataimról. Nem is feltétlen tényekről, tévhitekről (bár azért erről tervezek írni ;)), hanem inkább valami olyasmiről, amit én látok magam körül az ügyfeleim körében, amivel én küzdöttem meg, és ami mások életét is nagyban befolyásolja.

Már említettem, engem főleg olyan emberek találnak meg, akik valamilyen párkapcsolati elakadást érzékelnek, esetleg régóta egy helyben, egy helyzetben topognak, és szeretnének kiutat találni. Mindig megkérdezem, a másik fél hogyan vélekedik a felvázolt problémáról, és mindig ki is derül, az vagy nem érzékeli, vagy nem hajlandó beszélni róla, és ezt az ügyfelem nagyjából annyiban is hagyja. Így éldegélnek hónapok, de jellemzőbb módon évek óta, így mélyül tovább az elakadás, válik valódi gonddá, végül bajjá, amikor – jobb esetben- minkét fél beparázik, hogy jajj, itt bizony tenni kellene valamit, mielőtt megtörténik a legrosszabb (a legrosszabb általában a válást jelenti, pedig van ám az a helyzet, amikor pont, hogy a legjobb opció a gondok feloldására).

Hozzám általában a nők jutnak el, ők szeretnének inkább tenni valamit, ők fogékonyabbak a megoldások, a változások iránt. A férfiak sokszor csak akkor kapnak a fejükhöz, amikor a párjuk a sokadik nagy adag pénzt dugta egy kuruzsló, önfejlesztő „nőiességedző”, jósnő vagy hasonló csaló zsebébe. Akkor viszont hajlandók sok mindent megtenni. Sőt! Hatalmas változásokra is képesek, ami remek előjel a jövőre nézve.

Szóval, ahogy a címben is írtam:  „A világ legnagyobb gondja is megoldható lett volna, amikor még kicsi volt” (A mondás állítólag Lao Ce-től való, én egy TV műsorban hallottam régebben, és mostanában jutott eszembe újra, de abszolút aktuális).

Nem mintha nem nem lenne egyértelmű, de azért lássuk, mit jelent ez. Egy szóval: prevenció. Ha időben felismerünk és kezelünk egy felmerülő gondot, az később nem válik hatalmas problémává, és nem kell utólag azon méláznunk, hol rontottuk el. Nem kell hatalmas változásokat tennünk, szomorú vagy kétségbeesett döntéseket hoznunk. Egyszerűen nem jutunk el idáig.

A felismerés és kezelés lényege pedig nem másban rejlik, mint a rendszeres és következetes, nyílt kommunikációban.

Ma már tény, az emberek nem kommunikálnak egymással. Elfelejtik, hogyan kell, megszűnik az igény is. Egy idő után elvesznek a szavak, a valódi, kellően értő beszélgetések, párhuzamosan azzal, amikor kicsíráznak a “legnagyobb problémák” magjai. Persze „szia, helló, mi van veled”, és még talán beszélgetés is kialakul, de valahogy nem értik egymást, nem is kíváncsiak igazán egymásra. Különösen a párkapcsolatokban. És nyilván különösen a párkapcsolatokban lenne szükséges a mindennapos mély egymásra figyelés, reflektálás, a kíváncsiság. Hogy akarjuk tudni, legyen igény tudni azt, mi történik a másikkal; nem csak a munkahelyén, meg a gyerekkel, hanem a fejében. Mire vágyik, mit akar, hogyan képzel el egy szituációt, milyen megoldásokat lát bizonyos helyzetekre, problémákra. És a másik oldalról: legyen meg a szabadság, az igény, a mersz félelem nélkül, hogy a kérdésekre őszintén válaszoljunk. Mert ez is egy hatalmas gát, és nem is csoda, hogy ha nem működik az oda-visszacsatolás, akkor jönnek a félreértések, az „én nem úgy értettem, nem úgy gondoltam, nincs itt semmi probléma” és hasonlók.

Persze, érthető, minden megy a maga útján, élünk egymás mellett, minden jónak tűnik a körülményekhez képest, de legalábbis még emlékszünk arra, amikor jó volt, még emlékszünk arra, hogy szerettük és értettük egymást. És valami mégis hiányzik, valami mégis arra késztet, hogy tegyünk valamit, mert gátakat, falakat érzünk.

Mondok egy példát: gyakori oka, indoka a válásoknak, hogy a párok nem töltenek egymással elég időt, mert egyik vagy másik fél elvész valahol. Például a munkájában, a hobbijában (most nem veszem ide a hűtlenséget, mert bár az is egy nagy kommunikációs rés a párkapcsolatokban, de egészen másfelé vinne), a gyerek nevelésben. De ahelyett, hogy elkezdenének a felek kommunikálni, megérteni, hogy miért van ez, és hogyan tudnának ebből kiutat találni, elindul egy dacos, zsörtölődős folyamat szemrehányásokkal, büntetésekkel, vitákkal, te bezzeg, én bezzeg, te mindig, te soha. Kommunikációs gátak, falak. Az, hogy hogyan lehetne ezt a problémát megugrani, azaz hogyan lehetne ezen változtatni, mit tehetünk azért, hogy jobb legyen, sokszor csak a legutolsó pillanatban vetődik fel.  Pedig szinte biztos, hogy már a legelső nehézségek, a legelső hullámvölgyek megjelenésekor elsajátítható lenne egy olyan hozzáállás, pár ülés/egy folyamat alatt, ami aztán hosszasan segítené az egyént (illetve ennek folyományaként a párokat) a kommunikációban, és az önérvényesítésben,

(Csak zárójelben: egyébként nem könnyű felismerni a kezdeti nehézségeket sem, a köznyelv összecsiszolódásnak hívja, csak éppen sokszor az “összecsiszolódott” párok ezzel mennek egymás idegeire X év kapcsolatban élés után, és ezek lehetetlenítik el a megoldásokat is. Amikre a rózsaszín ködben legyintünk és 2 pillanat alatt elfogadunk, az később, évek múlva valós gátként állhat köztünk. Például amikor valamelyik fél kijelenti: én nem vagyok az a lelkis típus. Mit mond ezzel valójában? Azt, hogy nem akarok beszélni az érzéseimről, és azt sem akarom, hogy te beszélj róluk. Vajon hová növi ki magát egy nehezebb szituáció évekkel később, ha elfogadjuk, hogy a másik nem lelkis típus?)

Na, de mi van, ha már nagyobb a gond? Mi van, ha valami olyasmit kapargatunk meg, amit nem akarsz meglátni? Csak görgeted, tolod magad előtt az egyre növekvő elakadást, néha észre sem veszed, talán mert nem akarod, vagy mert nem figyelsz oda, más köti le az energiáidat, hogy aztán végül egyszer csak tényleg egy nagy problémával találd szembe magad. Nos, mindenből van kiút, és általában megoldás is, ez a jó hír. A rossz az, hogy a megoldási folyamat hosszabb, és fájdalmasabb lesz, mint ha még az elején kezeled (gondolj egy elhanyagolt fogproblémára…).

Szó se róla, meglátni a problémát, a helyzetet, amiben vagyunk, rálátni a fájdalmas pontokra kemény dolog. A kérdés az, hogy akarod-e? Akarsz-e boldog és kiegyensúlyozott, önbizalommal teli ember lenni, bevállalod-e a szembenézést önmagaddal, hogy megoldást találj a világ legnagyobb problémájára is akár, amikor az még elég kicsi?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük